07-10-28

» A részvételről és a kiesésről 1.

2007. okt. 28. 9:18 | írta: Hieronymus | még nincsenek kommentek

A részvételről és a kiesésről

 

A múltkor szó esett arról, mit jelent kiesni az improvizációból. A én kérdésem inkább az volna, hogyan lehet észrevenni a kiesést annak aki kiesett, és annak aki szemmel követi azt, azaz a nézőnek.

 

Mit jelent részt venni valamiben? Honnét számítok résztvevőnek és honnét nem?

Részt veszek-e egy előadásban az által, hogy ott voltam és néztem?

Talán még nem, de sarkítsuk a kérdést: Részt veszek-e egy előadásban, ha ott voltam, mozogtam, de nem voltam része az előadásnak - például a darab felénél felálltam és ordibálva kimentem. Ilyenkor része vagyok valaminek, vagy nem? A válasz egyszerűnek tűnik, ha úgy vesszük, hogy az előadás szerves eleme az, hogy élőben adjuk elő - igen. De ekkor rögtön visszajutunk annak a kérdéséhez, hogy hol van az előadás és a színpad határa és hogyan hat ez a viszony a nézőre és az előadóra.

 

De vissza a részvételre. Hallhatjuk nézőktől, hogy azt nyilatkozzák: „Szinte ott éreztem magam a színpadon" vagy „magával ragadt a darab". De mi van, ha ez az elragadtatott néző valójában az ő, saját darabjában van és igazából nem is veszi észre, hogy az, amit az előadók akarnak, éppen nem működik. Vegyünk egy egyszerű példát erre a félreértésre.

Külföldön, például a messzi Indiában teljesen véletlenül beesünk egy rendezvényre, amelyen rengetegen énekelnek, táncolnak, esznek (tegyük fel, hogy helyi barátaink vittek el, de anélkül, hogy elmondták volna mi az esemény pl: „let's meet my family, graet time, music, dance, nice"). Mi kellemesen érezzük magunkat, sőt imádjuk a hangulatot és az teljesen magával ragad.

Hazafelé tartva megkérdezzük vendéglátónkat, hogy mi volt az esemény valójában, és megtudjuk, hogy egy temetés - és ettől rögtön mélységes meghatódottság és talán bűntudat száll ránk. Bűntudat, mert nem emlékeztünk a halottra, akiért az eseményt lebonyolították. Gyakorlatilag félreértettük az eseményt- bár jól éreztük magunkat és sokat fogjuk mondani milyen szép temetések vannak Indiában, valószínűleg mégis másképpen fogunk tekinteni rá.

 

Jelen lenni tehát azt jelentené, hogy fizikailag ott vagyunk és teljesen tudatában vagyunk azoknak az eseményeknek, amik történnek? Lehetséges e ez egyáltalán? A filmvásznon talán, hiszen a filmben (vagy a színházban) a cél az, hogy minden körülményt és minden jelenetet lássunk egy szituációból. Ahogyan például egy focimeccsen is - tökéletes rállátást kell kapnunk az eseményekre, hogy élvezni tudjuk azt. Milyen furcsa lenne ezt mondani - ott voltam a meccsen, de azt nem láttam ki rúgott gólt mert éppen nem arra néztem, vagy éppen mással foglalkoztam, vagy „ja nem tudom ki a gyilkos a krimiben, mert akkor éppen más részét (részletét) néztem a filmnek.

 

Vagy ott van az esküvő mint esemény: „Voltál xy-esküvőjén?" „Milyen volt?" - „Nem tudom, túl sokan voltak, nem láttam semmit".

Az eskövő egy olyan esemény, amelyen egy bizonyos történést kell nyomon követni - az „igent" és részt venni az esküvőn annyit jelent ott lenni, amikor kimondják az igent, illetve ott lenni és együtt ünnepelni, azaz részt venni a tradicionális esküvői lakomán.

 

Az esküvői fényképeken például ez egyértelműen látszik, azaz könnyen kivehető „ki van jelen" és ki van kiesve a képből. Aki házasságot köt, az ül az asztalfőn - ez az ő esküvője, és aligha gondoljuk azt, hogy ő most „nincs jelen".

Így is van megörökítve, jelenlétének teljes tudatában, a kép középpontjában.

 

De lássunk egy ellenpéldát, még sokat fogok jönni Breughel képeivel, de az első a Parasztlakodalom.

Kik a képen a vőlegény és a mennyasszony? Miért nem ők vannak középen? Egyáltalán mi van a képen? Két ember visz egy nagy tálcát és mindenki olyan egyszínű..., és miért állnak ilyen sokan az ajtóban? Miért nem ül a vőlegény a mennyasszony mellett?

Egyébként a vőlegény az a fickó, aki egy kis combot rágcsál hárommal balra a mennyaszonyhoz, aki pedig lesütőtt szemmel néz maga elé (a két piros kalap között)

Ha nincs a vőlegény és a mennyasszony nincs a kép középpontjában, akkor ez egy rossz kép?

 

Az eskövő azért jó példa, mert egy jól körülhatárolható esemény, de más, komplexebb

eseményeknél - ahol nincs egy íratlan forgatókönyv (mert ugye az sehol nincs leírva, hogy mit jelent benne lenni egy esküvőbe, de mi mégis megtanuljuk) nehéz megmondani ki az aki benne van és ki az aki nincs.

 

Folyt köv. 

07-10-20

» Miért nincs a táncelőadásoknak trailere vagy werkfilmje?

2007. okt. 20. 17:05 | írta: Hieronymus | film | kozonseg | megertes | tanc | még nincsenek kommentek

Kezdjük a trailerrel. A trailer, vagy „húzó" (filmszínházba behúzó) egy olyan másfél perces rövid filmecske, amely egyfelől orientál, másfelől kedvet csinál a filmhez, amelyet még nem ismerünk. E rövid (már-már a hatvanas évek avantgárd experimentális filmjeire emlékeztető vágás számmal) filmecskéknek mára már saját kifejezésnyelvük és saját megértési horizontjuk alakult ki, azaz ma már átlátunk ezen a „csábító", kedvcsináló műfajon is.

Egyre többször mondjuk azt, hogy - Na, ennyi is ez a film! Összevágták az összes jó részt a trailerbe, stb.

Eközben arra is rászoktunk, hogy úgy nézzük a trailert, hogy kilássuk belőle, milyen a film, mit fogunk majd kapni, egyáltalán érdekel e minket az a bizonyos téma.

 

Lássunk két példát!

 

Egy háború!

Egy város!

Ártatlan életek ezrei forognak kockán!

A WB bemutatja -

Fekete -fehérben - valódi absztrekt formákkal

A világ legszebb bikái és lovai

A legrelasztikusabb bombázási effektek

Egy valódi festmény a békéről!

 

Guernica

 

Pablo Picasso

 

Vagy

 

5 kortárs táncos

1 elméleti ember

 

Földünket a véletlen írányítja

De,

Mi szabályokat alkotunk! e véletlen magyarázatára

Ma,

 

Megfeszülő figyelem

Látvány és elgondolkodtatás

 

Eltervezett véletlen...

 

 

Na, megjött a kedvünk? A trailer lényege, hogy piac legyen - verseny, amelyben nézőkért harcolunk. A verseny pedig az ellentéte az „általános értékközvetítésen" alapuló nyugati polgári kultúrának. Ez a kultúra ugyanis azt mondja, hogy MINDEN terméke egyenrangú, egyaránt értékes és túlélésre méltó, ha elér egy bizonyos minőséget (itt ezért a minőségért megy a verseny). Ellenben a moziz szülő amerikai tömegkultúrában van olyan, hogy bukás. Valójában a mi elit kultúránkban is van bukás, megbukik egy darab, mert rossz volt, de ez mint mondtam, tisztán minőségi kritérium.

A tömegkultúra bukása viszont egyértelműen a „figyelem hiánya", bármilyen színtű hiányról is van szó, hiszen ne feledjük, a tömegfilm több szinten is sikeres lehet, nem csak a számokban (eladott jegy, néző), hanem abban is, hányan és hogyan idézik azt a bizonyos művet, illetve, hogy kultuszstátuszt kap-e.

 

Na de vissza a trailerhez. A trailer irányadó egy döntéshez, ami leggyakrabban filmekhez kapcsolható. Táncnál és színháznál máshogy működünk, már technikai okoknál fogva is. Leggyakrabban úgy, hogy bízunk egy intézmény, vagy egy barátunk ajánlatában, vagy olvasunk valahol valami érdekeset, vagy csak megtetszik egy flayer (Ez olyan traffós, biztos lesznek benne meztelen nők/pasik, stb.) azt ugye mind el tudjuk képzelni milyen az igazi közhelyes tánc-meghívó: Sötét alapon éles, irányított fényben emberi formák, egy-két izom, nagyon meghajolva, úgy ahogy „nem táncos" nem is tud. Szenvedés. Egy-két értelmetlen sor szöveg.

 

De miért is nincs trailere a színházaknak? Mert ők maguk a biztosíték arra, hogy azt kapjuk, amire számítunk. Nem hangzik túl biztatóan...

 

A werkfilmmel kicsit más a helyzet. A werkfilm egy furcsa státuszú dokumentumfilm, amit le lehet adni a TV-ben a film (színházi vagy zenekari darab, stb) premierje előtt kedvcsinálónak, illetve a rá lehet tenni extraként a DVD-re, hogy többet kérhessenek érte.

A werkfilm egy kész mű titkait dokumentálja, azt hivatott bemutatni, milyen emberfeletti erőfeszítéssel készült az adott mű - miközben semmit de semmit nem leplez le a kész műből.

Szinte nincs olyan werkfilm, amelyben le „lebegtetnének" valami fantasztikust vagy titokzatosat, hiszen ha nem tennék, a werkfilm visszaminősülne dokumentumfilmé.

 

Az válik érdekes kérdéssé ennek fényében, hogy lehet e „magas kulturális" termékekről werkfilmet csinálni? Ha egy műnek számtalan, nyitott olvasata van, mint ahogyan egy kortárs táncdarabnak, lehet e „titkokat" leleplezni. Ha egy táncmozdulat értelmezése végtelen, titkai is végtelenek, így leleplezhetetlenek.

07-10-11

» #3

2007. okt. 11. 22:15 | írta: Hieronymus | még nincsenek kommentek

Mindig kérdés, hogy mennyit tud a néző, aki beül az előadásra.

Olvasta vajon a szórólapot, ami az előadáshoz volt? Egyáltalán emlékszik-e az előadás címére, ha már egyszer beült?

Lehet, hogy semmit, de az égvilágon tényleg semmit nem tud az előadásról se a kortárs táncról, sőt igazából azt sem tudja, hogy hol van, és mit csinál itt. De az is lehet, hogy túl szakmai beállítottságból nézi a darabot, mert vagy ezer előadást látott, vagy mert maga is szakmabeli, vagy mert ebből él, vagy egyszerűen csak perverz.

 

Én azt, hogy ki és mi a szakmabeli a táncban, még nem látom át teljesen, de viszont azt nagyjából látom, hogy például képzőművészetben, irodalomban vagy filmben mit lehet tudni arról, hogy mit tud, aki „beül", „benéz" a kiállításra, filmre.

 

Persze nincs olyan film, vagy nagyon ritka, amit csak akkor lehet megnézni, ha már láttuk az előzőt, illetve akkor fogjuk megérteni a filmet, ha már van róla előzetes tudásunk. Szerencsére a kommersz, nem művész filmipar ezt viszonylag egyszerűen, számozással jelzi: be lehet ülni a Végső Gonosz 3. című filmre, de ne lepődjünk meg ha a sok belső utalás miatt nem értjük teljesen azt amit látunk.

 

Ez volna ugye a kánon fogalma. Azon művek rendszere, amelyet alapnak tekintünk és minden művelt ember által ismertnek tekinthetünk. Meg persze tanítják őket az iskolában. Csak éppen ezzel az a baj, hogy ma már túl sok van belőle, túl nagy a kánon, ezért nem tudjuk kinek melyik része van meg, és melyik nincs. Ki mit látott, ki mit olvasott, és mennyire emlékszik abból. Olyan műfajoknál, ahol mindez egy igen szűk időkorláttal párosul, még nehezebb a helyzet: A filmnél például a kánon alapját képző műveket úgy öt-tíz évente meg kell ismételni, hogy az „alapok" mindenkinél meglegyenek. Vagy kivetetni a tékából az emberekkel, vagy lejátszani a moziban - egyébkánt az amerikaiak elképesztő „remake" hulláma erre a jelenségre épít - a nézők emlékezetéből kiesnek a régebbi filmek, csináljuk meg őket újra, ez legalább biztos pénz...

 

Na de a tánc. Aki már látott táncfelvételt, tudja, hogy az majdnem olyan, mintha valaki elmondaná nekem versben a Csillagok Háborúját. Reménytelen. Minden darabot évtizedenként egyszer el kéne táncolni?

 

Kicsit hasonló a helyzet például a képzőművészettel is. Azt, hogy mit tud egy látogató, kb onnan lehet lemérni, hogy mit látott eddig és hogyan látta azt. De a legjobb kérdés talán az, hogy hol látta. Mivel nem utazik el mindenki a világ összes múzeumába, ezért maradnak az „ún" másodlagos források - jelen esetben az albumok és egyéb könyvek, (esetleg internetes képanyag), amelyekből megismerjük a képeket.

Bár nem az eredetivel találkozunk, mert ugye nem az eredeti kép van a könyvben, de majdnem olyan, mint az eredeti, ha nem is jobb.

Oda akarok kilyukadni, hogy a művészeti kánon valójában a Libri vagy az Alexandra művészeti részlege. Ugyanez igaz a filmekre, (Ezt meg kell nézned! A XY-t már láttad, az alapfilm, most 1000 a tescoba, stb.)

De akkor még mindig, mi van a tánccal.

Itt van pl az előadásunk előtti darab, a Oskar Schlemmer féle Triádikus balett:

Ezek részletek belőle:

Fantasztikus jelmezek.

Klasszikus darab a javából. A Bauhausról később írok, kezdetnek annyi, hogy ők nem gondolták azt, hogy van olyan, hogy tánc, hanem azt gondolták, hogy van az ember, és az épít, táncol, élvez, zenél, él.

De: ebből a darabból semmilyen mozgóképi dokumentáció nem maradt fenn. Ez is csak egy „remake", a fotók és leírások alapján, igazából még az sem maradt fenn, hogy milyen zenére mozogtak.

De kinek kell tudnia azt, hogy ez mi?

Van olyan, hogy „újratáncolt darabok kánonja", vagy minden tíz évben lesz egy újabb Faun Délutánja, vagy egy újabb Csodálatos Mandarin addig, amíg végül bele nem esik a föld a napba?

Folyt köv

07-10-07

» bankrablós, imprós

2007. okt. 7. 23:06 | írta: Hieronymus | még nincsenek kommentek

Két féle bankrablás van. Ez egyik során, melyet leginkább a hetvenes évek fehér galléros krimijeiből ismerünk, a tökéletes bűntény keretében egy minden létező eshetőséget előre számba vevő mesterbűnöző meglovasítja a széfet, úgy, hogy soha sem fog kiderülni, ki tette, mikor, hogyan és hol. A másik esetben néhány elkeseredett nehézfiú fegyvernek látszó tárggyal nekirohan a legközelebbi OTP-nek. Aztán lesz, ami lesz. Ez utóbbi az improvizáció.

 

Viszont én, a számlakivonatért sorban álló szerencsétlen, aki pont akkor van a fél órás sorban állás közepén mikor a fejükön zoknival berontanak a gazfickók, nem azon gondolkozom, hogy vajon a tökéletes tervet végrehajtó szolgák vagy elkeseredett, a ravaszt viszkető kézzel dörzsölgető elmebetegek fogják e rám a fegyvert, hanem reszketve gondolok arra, mennyire szeretném túlélni ezt az egészet.

 

A színházi néző pozíciója nagyon hasonló a bankrablás vétlen tanújánál. Nem tudom mi történik a színpadon, de feltételezem, hogy van értelme, feltételezem, hogy a dolgok nem véletlenül történnek. Kik ezek az emberek és mit csinálnak itt?

 

Eljöttem, de nem azért, hogy pénzt vegyek fel, hanem, hogy…

Hogy szórakozzak? Hogy tanuljak? Hogy okuljak?

A néző nézni szeretne. Nézni pedig azt lehet, ami nem unalmas.

Miért néznénk azt, hogy emberekkel véletlenül történnek dolgok, amikor még a Big Brotherben sem véletlenül történik semmi. Mi, nézők még a bolhacirkuszban is koreográfiát és történetet látunk. Pedig ha valahol, ott tényleg nincs. Mert annyira akarjuk látni.

» az előadás

2007. okt. 7. 22:54 | írta: Hieronymus | még nincsenek kommentek

Ismeretlen Kutatása

Improvizáció és teória témában

 

Résztvevők:

Györke Tímea, Haraszti Adrienn, Kovács Katalin,
Kovács Noémi, Oborni Katalin, Fuchs Péter

Az Improvizáció, az ismeretlen kutatása sorozatban megvalósuló
művünkben tánc és befogadáselmélet viszonyát kutatjuk. Mit jelent az
improvizáció a táncosnak, mit a nézőnek és mit a hátsó sorban ülő
tűzoltónak?

Három hónapon át próbálunk olyan darabot létrehozni, amelyről távozva
a nézők nem csak a zenét és a fényeket dicsérik, az éppen látott
improvizációról megkérdezve pedig azt mondják – ehhez én nem értek, ez
nekem túl magas.
Az előadást műhelymunka előzi meg, melynek során az
improvizáció elméleti és gyakorlati oldalát is vizsgáljuk mozgáson és
szövegeken keresztül.

 

Következő bemutatás:

November 10. Trafó, Rövid Esti Darabok című programsorozat keretében